2009. augusztus 23.
Pécs
Szent István tér

MAHLER: VIII. (Esz-dúr) szimfónia

Szabóki Tünde, Sümegi Eszter, Kuti Ágnes, Meláth Andrea, Wiedemann Bernadett, Kiss B. Attila, Massányi Viktor, Kovács István
Nemzeti Énekkar, MR Énekkar, Honvéd Férfikar, Budapesti Kórus, Budapest Akadémiai Kórustársaság, a Pécsi Bazilika kibővített Mozart Kórusa, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola leánykara, MR Gyermekkórus, Mátyás Gyermekkar – Pécs
A Pannon Filharmonikusok kibővített zenekara
Vez.: Hamar Zsolt

Megbízható források szerint Gustav Mahlert rendkívül idegesítette a VIII. szimfónia 1910-es bemutatója körüli hercehurca. Az impresszárió szervezési baklövései éppúgy, mint a hatalmas előadói apparátus előkészítésének megérthető zökkenői. A pohár akkor telt be nála, amikor a darabjáról az „Ezrek szimfóniája”-ként olvasott a müncheni lapokban, a XXI. századi marketingszemlélettel megáldott menedzser ugyanis – a szerző tudta nélkül – ezzel a címmel hirdette az előadást. „Barnum és Bailey cirkusza!” – fakadt ki a labilis idegzetű komponista, utalva a kor szórakoztató társulatára.

Az ősbemutató idején a Pécsi Egyházmegye 901 éves fennállását ünnepelte. S most – 99 esztendővel később – az immár ezeréves pécsi püspökség Mahler grandiózus szimfóniájával látta méltónak megünnepelni a ritka jubileumot. A kicsit szegényes műsorfüzet magyarázkodott is egy sort emiatt, viszonylag kevés érvet felsorakoztatva. Ha az okokról már nem érdemes vitát nyitni, azt örömmel regisztrálhatjuk, hogy ezúttal hetedszer hangzott fel Magyarországon a VIII. szimfónia, s a legelső alkalommal vidéken.

A helyszín a pécsi Dóm előtti lejtős tér, kihasználva a szintkülönbségből adódó természetes rálátás ritka lehetőségét. Sajnos a szervezők nem bíztak eléggé a természet akusztikájában, s a hangosítás mesterséges körülményeihez folyamodtak. Az előadás előtt a színpad környékén bennfentesként őgyelgő ismert rockzenész figurája előrevetítette a könnyűzenei színpadok hangosításának viszonyait. A látványt bonyolította, hogy a Duna TV élőben közvetített az eseményről, s a színpad melletti kivetítőn párhuzamosan követhettük a koncertet, de erről a mintegy másfél másodperces spét miatt legtöbben lemondtunk.

A hangosítás sajnos megfelelt az előzetes elvárásoknak. Bizonyos hangszercsoportok (pl. az első hegedűk) jobban, mások (így a fafúvók) kevésbé érvényesültek, bár az előadás során némileg javult a helyzet. Az énekkarok esetében pedig az elől álló hölgyeknek kedvezett a helyzet. Elismerve, hogy egy ilyen hatalmas apparátus technikai kezelése rendkívüli feladat, sajnálattal tapasztaltam a hangzás meglehetősen művi voltát. Elvesztek a darab finomságai, ugyanakkor a kiegyenlítésre törekvő mikrofonok jóvoltából a monumentális jelenetek is csak egy határig jutottak el. A külső zenekar is inkább csak mint látványelem szerepelt (ha nagyon forgolódtunk).

Az eladói gárda tényleg meghaladta a szokványos méreteket. A 8 szólistát mintegy 150 fős zenekar és – a plakát szerint – közel 450 fős, összesen 9 kórusból összeálló, egyesített énekkar kísérte. Utóbbiak hangzása meglepően kiegyenlített és színekben gazdag volt. A finálé grandiozitása ugyan nem szólalt meg, de ezt a hangosítás számlájára írtam. A kibővített Pannon Filharmonikusok odaadóan muzsikáltak, kiemelném némely szólóállás szépségét (elsősorban a mélyvonósok és a rezesek köréből).

Az énekes szólisták közül Sümegi Eszter ihletett tolmácsolását, Meláth Andrea muzikalitását és a Mater Gloriosa-t éneklő Kuti Ágnes plasztikus hangvételét emelném ki. Az előadás zenei felelőse, Hamar Zsolt szerepe – a hatalmas apparátus és a számos zavaró tényező miatt – leginkább a közlekedési rendőréhez hasonlított, együtteseit korrektül fogta össze, de (a fentiek miatt érthetően) adósunk maradt az átszellemült mű lényegével.

A Pécsi Egyházmegye ezeréves fennállásának díszhangversenyét a nézőtéren sok ezren kísérték figyelemmel és részesítették meleg ünneplésben.

"...Jóllehet, fentebb ki-kicsúsztak tollamból meleg hangú ítéletek az énekeseket illetően, az est legmagasabb érdemjegyeit mégsem nekik tartogatnám. A karmester, Kaposi Gergő, bár a darab részletszépségeit néha el-elhallgatja, de a körülményekhez mérten igen eredményesen és okosan – nem vagyok rest az ilyenkor szokásos, közkeletű jelzőt kikölcsönözni a kritikai szókincstárból: sallangmentesen – vezényel A zenekar sokszor kétségkívül összeszedetten szól, megfelelő tempókkal, a kívánt összhangban. A kórus (Budapesti Kórus) produkciója viszont már elég vegyes, néha sikerülnek a dolgok, néha nem, sokszor csak úgy záporoznak az egyébként sem túl szigorú egységből kikacsintó, illetlenül csúnya hangok, a szétesés réme pedig szinte folyamatosan a fejük fölött lebeg..."

Balázs Miklós
2008. július 10.

"...Szabadtéren a mostoha viszonyok miatt nem illik nagyon kritikusan értékelni az énekkar és a zenekar munkáját, hiszen a kihangosítás problémás, a szél viszi a hangot. Kaposi Gergő tolmácsolásában a zenekar alapvetően jól látta el faladatát, néhány eddig általam fel nem fedezett zenei szépség (pl. a Fűzfa-dal alatt) ragadott meg, ezért már megérte elmennem, úgy gondolom. Az énekkar is összeszedte magát, az első felvonásban még sok helyen éreztem bizonytalanságot, oda nem illő kiéneklést, de a harmadik felvonás fináléja a szólistákkal együtt nagyon szépen sikerült..."

Fülöp Károly

Mahler Nyolcadikja nemcsak műfaji tekintetben, hanem témaválasztásában is hajmeresztő alkotás. Az első rész egy középkori himnuszra, a második pedig Goethe Faustjának zárójelenetére épül. Meredélyek, sziklahasadékok, hegyszakadékok - életveszélyes terep. Kocsis Zoltán vezetésével a több száz fős előadógárda biztos helyismerettel teljesítette az expedíciót.

Mahler Nyolcadikja kuriózum. Különlegesen nagy előadói apparátusa a Művészetek Palotája megnyitása óta már magyarországi koncertpódiumra is befér, s az elmúlt években egyszer már meg is szólalt. Myung-Whun Chung és a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarának 2005. augusztusi vendégszerepeléséről nem őrzök kellemes élményeket, és részben akkor szerzett benyomásaimmal, félelmeimmel ültem be a Nemzeti Filharmonikusok mostani gigakoncertjére is. Mert ez a mű nem ad teret annak, amit annyira szeretek a művészetben; tudniillik a részletek, az árnyalatok kimunkálásának, az apró szépségek kirajzolásának, felmutatásának. Itt legtöbbször tömbök szólnak, hangmassza, a végpontokon már-már fülsiketítő hangerővel. Bámulom Kocsisnak azt a képességét, hogy a nagyformát - még ezt a kétrészes, másfél órás zenekolosszust is - úgy fogja össze abroncsaival, mint valami csodabognár a heidelbergi óriáshordót. Biztos kézzel, tényleg csak a legnagyobb zenészekre jellemző magabiztossággal és "helyismerettel" vezette végig nemcsak a Faust zárójelenetén, hanem az egész mű sziklahasadékain, a színpadon álló több száz főt - a zenekart, a Nemzeti Énekkart, a Magyar Rádió Énekkarát és Gyermekkórusát, a Budapesti Kórust -, valamint a nézőtéren helyet foglaló 1500 embert. Ez a biztos kezű vezetés kiemelkedő zenekari és énekkari teljesítménnyel párosult. Az oly fontos szerepet játszó és sokszor reflektorfénybe kerülő rézfúvós kar mindig a helyzet magaslatán, karmesterével azonos magabiztossággal abszolválta a néha rendkívül nehéz állásokat. Az említett, számomra igen fontos rejtett szépségek felmutatásának elmaradását ugyanakkor Kocsis érzelemmentes, mondhatni száraz interpretációjának számlájára is írom. A mű hatalmas, extatikus pontjain - jóllehet talán éppen az összefogás szándékával - szinte átszaladt; megállíthatatlanul, mindig feljebb és feljebb tört, egészen a csúcsig, a részek záróakkordjaiig. Csak mintha a mű szellemét nem hagyta volna teljes egészében megszületni.

Sokszor tapasztaljuk: elég egy gyenge szólista, hogy az egész előadástól elvegye a hallgató kedvét. Cserna Ildikó, Szabóki Tünde, Mitilineou Cleo, Németh Judit, Meláth Andrea, Mathias Schulz, Káldi Kiss András és Kovács István azonban mind helytálltak. Mindössze annyi megjegyezni valóm maradt, hogy Schulz, a tenorista egyszer nem bírta a magasságokat; az Égi hangot egészen fentről éneklő Mitilineou Cleo hangja nem töltötte be a termet; a zárókarban viszont a basszus fantasztikusan bírta a szokatlanul mély hangokat. Cserna Ildikó és Szabóki Tünde éteri-érzékeny duettje a második rész végén gyönyörű pillanatokat szerzett

Várkonyi Tamás
2008. február 25.

A krónikák szerint Gustav Mahler 8. szimfóniájának a zeneszerző vezényelte 1910-es müncheni bemutatóján húsz percig zúgott a taps; Budapesten az ováció ötödik perce táján vettem a kabátom, és meglehet, akik ott maradtak, még most is ünnepelnek. Jól teszik. Kocsis Zoltán újabb hatalmas diadalát élhettük át, Mitilineou Cleo, Cserna IIdikó, Meláth Andrea, Németh Judit, Szabóki Tünde, Káldi Kiss András, Kovács István, Mathias Schulz szólójával, a Magyar Rádió két kórusa, a Budapest Kórus, továbbá a Nemzeti Filharmonikusok Énekkara és Zenekara élén. Kocsis a jelenkor magyar szellemi életének legnagyobb alakja - ezzel a túlzónak tűnő kijelentéssel lepte meg a "Csontzene" szerzője a múlt héten olvasóit, és kissé önmagát is. A koncert után a kritikusnak nincs oka visszavonni, sőt inkább megerősíteni szeretné ezt a merész állítást. Hiszen egyre világosabban látszik, ami nagyjából persze évek óta tudható, hogy Kocsis több mint egy zseniális muzsikus a kevés kiválasztott közül; Kocsis egyetemes művész, zenei tudása és érdeklődése teljesen univerzális, akinek elhivatottsága erkölcsi erővé alakult; aki arra rendeltetett, hogy minden egyetemes művész eminensen nemzeti küldetését is beteljesítse, ami nem más, mint a saját közönségének szellemi szolgálata. Kocsis nagy nevelő is, a magyar ízlés mértékadó formálója, aki azzal, hogy Magyarországon maradt és lemondott a számára szinte természeti szükségszerűségként adott zongorista-világkarrierről, igazi patriótának bizonyult, hangozzék ez bár túl patetikusnak az ellendrukkerek és értelmezhetetlennek a "szájmagyarok" (Széchenyi szava) számára. És mostanra, vagyis az utóbbi évekre ért be mindaz a félelmetesen sok munka és odaadás, amely nélkül nem létezik nagyság és teremtés. "Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet" - amikor a Faust II. e sorai (Kálnoky László fordítása) megjelentek a kivetítőn, bizonyára akadtak néhányan a teremben, akik a pódiumon álló ősz fiatalemberre vonatkoztatták a szentenciát..

Mindehhez képest már csak "szakmai" kérdés az előadás valószínűtlenül magas minősége (és nem tökélye!), szinte megszállott ihletettsége, mély átgondoltsága és a mindezek mögött megnyilatkozó, szintézisre törő, már-már a hübrisszel határos akarat. Kocsis egy pillanatra sem akarta egységbe olvasztani a másfél órás szimfónia két, egymástól erősen elütő részét: az első, a középkori szövegre épülő Veni, creator spiritus a Bach által megteremtett zenei és szellemi közösség Brahmson (Német requiem) és Beethovenen (Missa solemnis) iskolázott kiáltásaként és a Teremtőbe vetett biztos, bár kiküzdött hit örömünnepeként szólt, míg a második a megváltásért esengő szubjektum otthontalan kétségbeesésének, végül pedig misztikus belenyugvásának filozófiai-lélektani kantátájaként hatott. Ám leginkább amolyan transzcendens opera volt ez, földi küzdelem az égiekkel; Kocsis a Faust zárójelenetének dirigálásakor talán Wagner Parsifaljától, a zenedrámában a bűntudattól üvöltő és megváltásért vacogó Amfortas alakjától kaphatott ihletet. Hogy aztán - és ez volt talán az interpretáció legrevelatívabb eleme - a különféle angyalok karának váltakozásába még némi humort is beleszőtt (inkább Goethe, mint Mahler szellemében), az ismét fantasztikus művészi empátiájáról beszél: a megváltást nem érhetjük el ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva, inkább szeretettel és derűvel. Vagy isteni rezignációval. És ezt talán Goethe is aláírta volna.

Csont András
2008. február 14.

"...Kocsis talán az életigenlést emelte ki leginkább a szimfóniából. Minden dallamív, minden kisebb-nagyobb formai elem ennek a szolgálatában állt. Kocsis kisugárzása mindenkire hatott, előadókra, közönségre egyaránt. Egy ilyen mű előadása nem lehet tökéletes a rengeteg szereplő miatt (emberi tényező), ahhoz stúdióba kell vonulni, akkor viszont elvész a pillanatnyi hatás, a látvány, a közös célért való közös, heroikus munka. Lehet, hogy a férfikar hamis volt vagy élesen szólt, néhány belépés messze állt a tökéletestől, de nem ez a lényeg. A hegedűsök második tételbeli alig hallható pp tremolója, a rézfúvósok elsöprő erejű fortéi, a hárfák zengése, a kórusok szöveget képpé formáló lelkes/rezignált hangzása csak egy-egy momentum a fantasztikus előadásból. A szólisták közül Mathias Schultz sajnos hörghuruttal küzdött, de ez nem akadályozta az előadást. Káldi Kiss András és Kovács István hangja néhol beleolvadt a zenekari szövetbe, ahogy Meláth Andreáé is, akinek hangszíne egyre szebb, teljesebb. Szabóki Tünde, Mitilineou Cleo szopránja szárnyalt a karzatról, a gyerekkar közepén álló Németh Judit is nagyszerű volt. Cserna Ildikó a jók közül is kiemelkedett. Az énekesnő minden rezdülése elképesztett, fortéi átütőek, pianói gyönyörűek, a dallamíveket a magas régiókban is úgy formálja, hogy az ember nem hisz a fülének. A zenekar kiválóan szólt ezúttal is Kocsis Zoltán vezetése alatt. Heroikus munkát végeztek az előadók az egymást követő két napon, mi pedig sokáig emlékszünk majd a VIII. szimfóniára. Katartikus, az összetartozást szimbolizáló élmény volt. A koncertet a classic live honlapján élőben közvetítették, három hétig látható."

Lehotka Ildikó
2008. február 18.

"...Másnap majdnem az egész magyar zenei világ a pódiumon, Ránki Dezső csak a nézőtéren, Mahler 8. szimfóniája a műsoron. Kocsis a kapitány, és olyan elsőtisztjei vannak, mint a karigazgatók: Antal Mátyás, Strausz Kálmán, Kaposi Gergely és Thész Gabriella. Hogy ne bonyolódjak bele a felsorolásba, a nyolc énekes szólistából csak a legjobbat mondom: Szabóki Tünde. Pontosan, tisztán énekelt, és a hangja úgy hatolt át a Mahler-tervezte hangtömegen, mint a lézer.

Két tétel a 8. szimfónia, az első részben a Veni creator spiritust éneklik, a másodikban a Faust zárójelenetét. Több tematikus kapocs is van a két tétel között, hogy az össze nem illés ellenére érezzük: ugyanazt a művet hallgatjuk, de az összevarrás és a szünet nélküli hangverseny ellenére az volt igazán érdekes, hogy a szöveges zenét kétféleképpen értelmezi Mahler vagy Kocsis. A Veni creator alatt a szöveg elveszítette fontosságát, csak az egzaltáció volt a lényeg, a teremtő erő hívása, befogadása, teremtménnyé változtatása. A Faust viszont a hosszabb zenekari pillanatok ellenére is állandóan a szöveg körül kerengett. Ha nem mindenki ájuldozott az előadás után a gyönyörűségtől, annak csak ez lehetett az oka, hogy mégis valami furcsa drámai eseményt láttunk, hallottunk, amelyben nem feltétlenül világos, hogy Pater Extaticus miért lebeg ég és föld között, és hova cipelik az angyalok Faust lényének halhatatlan részét.

Mert elég egyértelmű egyébként, hogy ezt a művet sokkal jobban nem lehet előadni. Lehet különb énekeseket válogatni, de a szimfónia a testületek szimfóniája, és ezeket a testületeket fogta össze egy akaratban Kocsis Zoltán. Az ember döbbenten nézi, hogy minden szól, sok száz ember énekel és játszik együtt, árad le a zene a pódiumról, és a karmester mindennek a közepén csak áll, és jobbra-balra billegteti a fejét, ez neki mégiscsak zene. Kocsis világa, amelyben Istent zenének nevezik, de talán ez volt Mahler világa is. És aztán ez a világ tágulni kezd, rezek, torkok, óriási hangszerek, és Kocsis befordul, félig a közönség felé, és elkezd szólni Mahler a hátunk mögül is, már nem normális koncertlátogatók vagyunk, hanem a világ közepén ülünk, mindenhonnét szól a mű, a gallérjánál fogja meg a hallgatót, gyere, gyerünk, látni, hallani, megismerni, megérteni.

Még tart a taps, amikor ránézek a műismertető papírra, ahol egy Mahler-levélből idéznek: "Képzelje el az egész világmindenséget, amint zeng és visszhangzik. Ezek már nem is emberi hangok, hanem a bolygók és napok keringése."

Fáy Miklós
2008. Február 15., 07. szám

"...Egyértelműen Kocsis Zoltáné az érdem, ő volt az, aki - nem találok rá jobb kifejezést -"összerakta" az egész estét. Most először tűnt úgy, hogy a Veni Creator Spiritus tételben van valami forma, szerkezeti szilárság. Felvételeken itt gyakran hallunk folyamatosan hangos erőlködést, horribile dictu: handabandázást, ezúttal viszont fortissimo és fortissimo között is nagy különbség volt. Az első pár percben az járt az eszemben, hogy igaza lehetett annak a muzsikus barátomnak, aki azt mondta a Nemzeti Hangversenyterem akusztikájáról, hogy "a pianissimók mindenhonnan szépen hallatszanak, de nagyon nehéz igazi hangerőt produkálni."

Igen, már én is tapasztaltam, hogy az a zenekar, amelyik a földszint elsõ harmadában jól szól, néha már az első emeleti középerkélyig sem ér fel. Egyszerűen túl nagy a távolság légvonalban. Most is inkább csak láttam, hogy nagyon dolgozik az NFZ, de a hang nincs arányban a látvánnyal.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hangos, de kevéssé átütő indítás, most része a koncepciónak, a folyamatos, tervszerű építkezésnek, ami után a karzati trombiták megszólalása már csak ráadás volt a végére, a fokozhatatlan fokozása, a mindent elsöprő, elementáris erő.

A második tétel kissé kuszább szerkezetén nem sokat javított a vetített fordítás... Szép zenei pillanatokban gazdag, de kissé széteső zene hömpölyög ebben a fejezetben - hadd ne nevezzem tételnek.

Meggyőződésem, hogy megint csak Kocsis ténykedése volt az oka annak, hogy ez a kaleidoszkóp mégis zenévé tudott összeállni. A teljes apparátus nagyon koncentráltan, keményen kézben tartva, ugyanakkor frissen, elevenen muzsikált, és megszólaltak az egymásra utalások, a nagy formák.

A szólista csapat - nem most először - határozottan lejtett balról jobbra, azaz a hazai énekes gárdából már megint a hölgyek voltak jobbak, sokkal jobbak. Szabóki Tündét szeretem, Meláth Andreáról egy másik koncert (és másik mű) kapcsán azt írta kollégánk, hogy "személyében abszolút tökéletes előadója van ma a Mahler-mű altszólamának", Németh Judit pedig világszínvonal. Mindezzel együtt, nekem most Cserna Ildikó volt igazi releváció, a gonoszul nehéz, kromatikus meneteket is tisztán, fölényes, szinte kérkedő magabiztossággal adta elő.

Mathias Schulz állítólag hurutos problémái ellenére vállalta a fellépést, és ahogy szólt, ezt az egyet el is hittük róla. Kovács István szép hang, de kevés, Káldi Kiss András pedig nem volt eléggé jelentékeny résztvevõ, hogy több szó essék róla.

Elég gyakran felmerül bennem az az érdekes kérdés, hogy azok a nagy kórusaink, akik a cappella koncertjeiken igen gyakran nyújtanak felejthető, közepesen bágyatag teljesítményt, mitől táltosodnak meg egy-egy oratorikus estére, mint most is?
Nem tudom a választ, de ebben az esetben, kivételesen, túlságosan is kínálja magát, hogy ismét Kocsist hozzam szóba...
Dobogós Nyolcadik (NFZ / Mahler)
(- dni -, 2008-02-15)

"...Kocsis Zoltán elképesztõ munkát végzett: a túlburjánzó partitúra egyben tartása már önmagában emberfeletti feladat, ennél azonban talán még nehezebb megvalósítani a hatalmas és pillanatonként változó összetételben megszólaló apparátus megfelelő hangzási egyensúlyát. S ha nem volt is minden apró részletét tekintve tökéletes az interpretáció, az egész mégis maradéktalan élményt nyújtott (végső soron az univerzum is csak távolról és egészében tűnhet hibátlannak, a részleteket illetően jobb vele nem foglalkozni).

A kórus olykor mintha elcsúszott volna kissé a zenekartól, a második tételt kezdő sforzato üveghang meglehetősen nyersen szólalt meg, kamarazenei ihletésű szakaszoknál volt némi lötyögés a zenekarban, de a "Veni creator spiritus" kezdetű középkori himnuszt megzenésítő első tétel mintha egyetlen pillanatba sűrüsödött volna. Annyira elementáris, olyan sodró lendületű volt az előadás, hogy levegőt venni alig volt idő, s mire az ember összekaparta magát a rázúdult szédítő hangtömeg okozta romok alól, már kezdődött is a Faust második részének zárójelenetét feldolgozó második tétel. A Faust mennybemenetelét végigkísérő, egyetlen motívumból kibomló, majd’ egy órányi zenét rendkívül drámaian építette fel Kocsis, és tökéletesen találta meg az arányokat a masszív kórusblokkok és a kamarazenei ihletésű szakaszok között.

Az énekes szólisták közül a pénteki előadáson a nők tündököltek. Az előadást beugrásával megmentő Kovács István basszusát kevésnek éreztem Pater Profundus intenzív és nyaktörő szólamához, és Káldi Kiss András baritonja sem volt a Pater Ecstaticus szerepének megfelelően magával ragadó. Mathias Schulz tenorja – bár olykor kissé éles volt – gond nélkül szárnyalta túl a zenekart és a kórust, és előadásának komoly erénye volt, hogy a szöveget minden pillanatban érthetően énekelte. A három bűnbánó asszony, Németh Judit, Meláth Andrea és Szabóki Tünde szépen és erőteljesen énekelte szólamát, Mater Gloriosa néhány perces szerepét pedig Mitilineou Cleo adta elő az orgonakarzatról, lenyűgözően és – a jelenség lényegétől nem idegenül – kissé távolian.

Számomra az est csodája Cserna Ildikóhoz kötődik. A német irodalom talán legsűrűbb nyolc sorát, a Faust utolsó versszakát megszólaltató Chorus mysticus már az első ütemektől kezdve megrendítő zene. Mahler a kórust fokozatosan egyre gazdagabb zenei szövetbe ágyazza, önálló anyagot kapnak a vonósok, belépnek a fafúvósok. És akkor a kórusból egyszerre kiválik az egyik szoprán szólista, s szép lassan - nem mellesleg a tétel alapmotívumával - fellépdel a pianissimo megszólaltatandó magas C-ig. És amikor a C-ről elkezd félhangonként lefelé ereszkedni, belép a másik szoprán szólista, hogy ugyanazt a motívumot egy fokkal lejjebbről ismételje meg. Szabóki Tündének jutott a magas C, s bár tisztán kiénekelte, némi erőlködést és feszültséget érezhetett a hangjában az ember, hangereje pedig sajnálatos módon igen messze volt a pianissimótól. Cserna Ildikó azonban olyan puhasággal, olyan lágy hangszínnel, olyan varázslatos pianissimóval énekelte ki a kétvonalas Bé-t, úgy olvadt rá a hangja a kórus zenei anyagára, hogy abban a pillanatban egyszerre úgy éreztem, nem csupán metafora, hogy a műben maga az univerzum válik hallhatóvá. Ha létezik a szférák zenéje, minden bizonnyal Cserna Ildikó hangján szólal meg."

Fazekas Gergely

"...Az énekes szólisták jól megállták a helyüket; részben szereplőket elevenítettek meg, részben személytelenül adták elő az oratórium szólószámait és együtteseit. Ebből a szempontból kivételnek számított Jekl László, aki Éliásként az abszolút főszereplõje volt a darabnak. Szépen, kifejezően énekelt, el tudta hitetni, hogy Éliást hite, elhivatottsága méltóvá teszi arra, hogy az Úr igaz prófétája legyen. Cserna Ildikó a szoprán, Mukk József a tenor szólókban dicséretes teljesítményt nyújtott. Az alténekesnőt, Balatoni Évát kicsit halványabbnak éreztem. A közreműködő énekkart Budapest Kórus néven konferálták be, ám ez az együttes nyilván a nagy hagyományú Budapesti Kórus utóda. Ezt a feltevést alátámasztja, hogy igen színvonalas, rutinos oratórium-énekkar hatását keltették. A karigazgatójuk: Kaposi Gergely. A Magyar Állami Operaház zenekara jó formában játszott, harmonikusan tudtak együttműködni az izraeli karmesterrel."

"A Budapesti Kórus (karigazgató Kaposi Gergely) teljesítményét tiszteletreméltónak érzem. Az oratórium megszólaltatása rendkívüli feladatot rótt rájuk, s tulajdonképpen azt teljesítették is. Bár tagadhatatlan, hogy gyakran hallhattunk pontatlan belépéseket, a magasabb fekvésekben csúnya és hamis hangokat, összességében mégis a lelkesedés, az igyekezet ereje volt leginkább érezhető."

A Budapesti Kórus 65. jubileumi évfordulója alkalmából november 25-én este fél 8-kor Mozart egyházi műveibõl és Händel oratóriumaiból ad koncertet a Mátyás-templomban.

Szinte hihetetlen, ám a tények tanúsága szerint a Budapesti Kórus eddig 1448 koncertet adott, a felkészüléshez pedig legalább 8140 próbát tartott. Bachtól, Mozarttól, Beethoventől, Liszttől, Bartóktól, Kodálytól és a többiektől kapni nagy öröm, de összemérhetetlenül nagyobb öröm visszaadni „őket" a hallgatóságnak. Számtalan nehézséggel megküzdve ebből az élményből, e „tiszta forrásból" gazdagodva lépnek fel továbbra is a kórustagok.

A hangverseny elsõ felében Mozart viszonylag kevéssé ismert egyházi művei szólalnak meg. Korai kompozíciók is szerepelnek az érett alkotó művei mellett, némileg egyenetlen a darabok színvonala, de a legkorábbiakban is ott ragyog a géniusz derűje, szakmai felkészültsége.

A koncerten Fodor Beartixet, a basszbariton magánénekes Jekl Lászlót és a BM Duna Szimfonikusokat hallhatja a közönség. A szoprán énekesnő Koblenzben kezdte zenetanulmányait. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elvégzése után Bécsben és Grazban folytatta tanulmányait. Számtalan koncerten vett részt az Amerikában, Ausztráliában, Ausztriában. A Zeneakadémián fellépett Verdi: Luisa Millerjének címszerepében és a Requiem szólistájaként. II. helyezést ért el a 8. Nemzetközi Mozart énekversenyen, Salzburgban. 2004 óta az OperaStudió növendéke.

Az 1990-óta a Magyar Állami Operaház tagjai sorába tartozó Kaposi Gergely vezényel, aki pályafutása során számos zenekar karmestere volt. 1996. óta karmestereket képez a Magyar Televízió Ifjusági Zenekarában.

A Budapesti Kórus Egyesület 1941. szeptember 26-án alakult meg Bárdos Lajos vezetésével, a Vaszy Viktor irányította Palestrina Kórus, illetve a Bárdos karigazgatása alatt működő Cecília Kórus összevonásával. Első a cappella hangversenyüket 1941. november 1-jén adták a Magyar Rádióban, majd a következő év márciusában mutatkoztak be a közönségnek a budapesti Zeneakadémia nagytermében egy Kodály-darabokból összeállított programmal. Bárdos, majd Forrai Miklós szellemisége, művészi érdeklődése formálta a repertoárt, amelynek gerincét kezdettől az egyházi művek, oratóriumok alkották, de a kórus alkalmanként az opera világába is kirándult.

A hazai zenei életben hamar elismerést szerzett együttes Forrai Miklós vezetése alatt (1948-78) egyre több lemezfelvételt készített, s a kórust az ötvenes évek végétől külföldi vendégszereplésekre is hívták. Margittay Sándor orgonaművész, karnagytól 1984-ben vette át a kórust Antal Mátyás, aki tizennyolc évig állt az együttes élén. (1988-ban Perosi-művekkel olaszországi hangversenykörutat tettek. A pápa castelgandolfói nyári rezidenciáján adott koncertjükön II. János Pál is jelen volt.)

A Budapesti Kórus nagyobb hangversenyeit vezénylők között a "kismesterek" mellett karmesteróriások is feltűntek, köztük Claudio Abbado, Fricsay Ferenc, Carlo Maria Giulini, Erich Kleiber, Otto Klemperer, Zubin Mehta, Riccardo Muti, Giuseppe Sinopoli... Igor Sztravinszkij, Kodály Zoltán,Pablo Casals, Benjamin Britten és Krzysztof Penderecki saját műveiket tanították be az énekkarnak.

Az előadásokat csak az emlékezet teszi halhatatlanná - áll a kórus krónikájában. Ez csak részben igaz, hiszen eddigi munkájukat "meggyőzően dokumentálták": a Budapesti Kórus hitelét, elismertségét a szépen bõvülő diszkográfia is igazolta. Nekik köszönhetünk olyan - mára klasszikusnak és "hivatkozási alapnak" számító - maradandó értékű lemezfelvételeket, mint Haydn Nelson-miséje, Mozart Requiemje, Beethoven IX. szimfóniája és Bartók Cantata profanája Ferencsikkel, Kodály Psalmus Hungaricusa a szerző, illetve Doráti Antal vezényletével, Liszt Christus-oratóriuma és miséi Forraival vagy a Szent Erzsébet legendája és Mahler VIII. szimfóniája Joó Árpáddal.

A rendszerváltozás után az állami támogatást elvesztő, jelenleg egyesületként működő - mintegy hatvan aktív tagot számláló - kórus irányítását idén tavasszal a pályázat útján kiválasztott Kaposi Gergely vette át, aki elődjei által meghatározott irányvonalat követve, a korábbiaknál nehezebb anyagi helyzetben szervezi önfenntartó együttese életét. E művészközösség tagjai a múlt hétvégén a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás-) templomban Mozart egyházi műveibõl és HändelMessiás című oratóriumának részleteiből összeállított jubileumi "ajándékkoncerttel" ünnepeltek - a megújulás jegyében és a feltámadás reményével.

Pallós

Az 1941-ben alapított Budapesti Kórusnak új karvezetője van. A Juventus-díjas Kaposi Gergellyel a közös éneklésről és az új feladatokról beszélgettünk.

- Hogy találkozott a kórussal?

- A kilencvenes évek második felétől állandó karmestere vagyok a Ferencvárosi Nyári Játékoknak, és a fesztiválnak - amelyet hagyományosan egy oratorikus mű nyit meg - gyakori vendége volt a Budapesti Kórus. Együttműködésünk sikeres volt, így elindultam a kórust igazgató alapítvány pályázatán, és nyertem, így lettem karigazgató. A szerződésem egyelőre egy évre szól, persze hosszabb távra tervezek.

- Milyen kórusvezetői múlttal rendelkezik?

- Immár tizenhat éve vezetem a Kispest-Wekerle-telepi Szent József-plébániatemplom kórusát. 1990-ben, a feleségemmel kezdtünk bele a kórusépítő munkába, s bár a Szent József Kórus kezdetben egyszerű templomi énekkarnak indult, a lelkesedés és a sok munka meghozta gyümölcsét, és tulajdonképpen most már komolyabb hangversenyeken oratorikus formációban is fellépünk. Mondhatjuk, hogy ez volt a kísérletező műhelyem: amit a karvezetés hátteréről, technikájáról, pszichológiájáról tudok, azt itt sajátítottam el. A Wekerle-telepen eltöltött másfél évtized egyik legnagyobb tanulsága számomra az, hogy az összetartás, a jó hangulat, a rendszeres és aktív közösségi élet a kórusépítés talán legfontosabb alapköve.

- A Budapesti Kórusban miként egyeztethetők össze a fél évszázados hagyományok a családias hangulattal?

- Bár a hagyományok igen fontosak a kórus életében, olykor mégis változtatni kell, hiszen az élet rendje az, hogy időről időre meg kell újulni. Rendkívül furcsa helyzet, de a kórus a szocialista állam gyöngyszeme volt, ez az időszak virágkornak tekinthető az énekkar életében. A rendszerváltozás után a civil szféra felszabadult, és az 1990-ben létrehozott Nemzeti Énekkar is hatalmas konkurenciát jelentett nekünk. Ezt a kórust ugyanis azért alapították, hogy az Állami Hangversenyzenekar mellett legyen egy első számú, reprezentatív oratórium- és koncertkórusa az országnak. Tehát a Nemzeti Énekkar a Budapesti Kórus szerepét vette át: számosan át is igazoltak az újonnan alakult énekkarhoz, mi pedig háttérbe kerültünk.

- Ez hogy befolyásolja a működésüket?

- Mivel kevesebb a fellépési lehetőségünk, és elveszítettük például a Nemzeti Filharmóniában a próbalehetőségünket is, a kilencvenes évek elején muszáj volt alaposan átgondolni a kórus teljes működését. Ekkor hoztak létre egy alapítványt, amelynek feladata a kórus gazdasági ügyeinek intézése vagy például a karvezetõi pályázat kiírása.

- Eszerint a Budapesti Kórus amatőr énekkar.

- Működési formáját tekintve mindenképpen az. Hetente kétszer próbálunk, ami kevés ahhoz, hogy profinak nevezhessük magunkat, és a legritkább kivételtől eltekintve nem kapunk semmiféle honoráriumot vagy próbapénzt sem. Másrészt azonban a Budapesti Kórusban énekelni mindig is rangot jelentett. A hőskorban - azt mesélik - ötven emberből vettek fel kettőt. Ez egy válogatott csapat ma is: tagjaink kottaolvasók, zeneértők, zömében kapcsolatban is állnak a muzsikával, szakmai szempontból tehát az énekkar akár profinak is nevezhető. Annál is inkább, mert több mint százhúsz oratórium szerepel a repertoárunkban, s az ismertebb a capella, tehát zenekari kíséret nélküli ének is a profilunkhoz tartozik. Bár azt látom, hogy a kórustagok (nagyjából ötvenen lehetnek) sokkal lelkesebbek, ha zenekarral énekelhetnek, ennek ellenére úgy gondolom, az a capellára is igen nagy szükség van: egyrészt szakmailag sokkal összecsiszoltabb és nagyobb figyelmet igénylő munka, másrészt ez sokkal intimebb együttműködést kíván karnagy és énekkar között.

- A repertoár kisebb átalakításán kívül tervez-e másféle változtatásokat is a Budapesti Kórus életében?

- A két sarkalatos pontnak a vérfrissítést, valamint a hazai és a nemzetközi vérkeringésbe való visszakerülést tartom. Az utóbbira jó példa lehet, hogy a hatvanas-hetvenes években készült lemezeink Európa-szerte ismertek voltak. Az előbbiről pedig: természetesen a kórus előtt akkor is ott a fejlõdés lehetősége, hogyha nem hívunk új embereket, de egy bizonyos szint után a megújulás a fejlődés záloga. Úgy gondolom, bármilyen tagtoborzó marketingfogásnál többet ér, ha jó hangulatú próbákat tudunk tartani. Az énekeseinket valamilyen módon meg kell szólítani, el kell érni, hogy érezzék: értelme van annak, amit csinálnak, hogy a feláldozott szabadidejük és energiájuk megtérülő befektetés - ha anyagilag nem is, de érzelmileg mindenképp. A célunk, hogy az emberek hívják a barátaikat, s akik eljönnek, meggyőződnek arról, hogy ez itt valóban jó hely, kedvesek, helyesek az emberek, és akkor itt maradnak. Kevés olyan hely van ma a világban, ahol valamiféle emberi melegséget kaphatunk. Ám hogyha sikerül ilyen pontot, pontokat megteremteni, akkor ott hihetetlen teljesítmények születhetnek.

December elején találkoztam utoljára Forrai Miklós Tanár Úrral. A Budapesti Kórus régi és aktív tagjainak szűk kórus-családi körében ünnepelte 85. születésnapját, a kórus egykori próbatermében, a Vigadó épületében. Tanár Úr nem várta meg a köszöntőket, magához ragadta a kezdeményezést, régi, megszokott helyére, a kórus elé állt, s édesapjától örökölt, tömegeket mozgatni képes néptanítói alkatával mesélni kezdett. Kissé megtört fénnyel, de annál nagyobb lelkesedéssel és szeretettel tallózott emlékeiben. Régi kórustagokra, iskola- és pályatársakra emlékezett, elemezte a Budapesti Kórusnak a magyar zenei életben betöltött, a hagyományokhoz kapcsolódó szerepét. Legtöbbször Bárdos Lajos nevét említette, aki 1941-ben, az akkor már 25 éves Palestrina és Cecília Kórus egyesítésével hozta létre a Budapesti Kórust. Amikor 1948-ban Forrai Miklós lett a Budapesti Kórus karigazgatója, még volt remény a hagyományok töretlen folytatására, a politikai változások azonban más koncepciót jelöltek ki az együttes számára. Forrai nagyszerű taktikai érzékkel birkózott meg a kihívással, mindig képes volt kompromisszumokat kötni az oratóriumkultúra életben tartására. Műsorain a kötelezően előadandó, sokszor értékes műveket összekapcsolta az egyetemes zenetörténet nagy alkotásaival. Az Országos Filharmónia három, merőben más, de annál nagyobb egyéniségének, Lakatos Évának, Ferencsik Jánosnak és Forrai Miklósnak állandó szakmai együttműködése gyümölcsöző műsorpolitikát eredményezett. Forrai munkamódszerét a legnagyobb igényesség jellemezte. Fontosnak tartotta a betanítandó művek ismertetését, elhelyezését a szerző életművében. Rendkívül szigorú volt, de pontosan ismerte kórusa hangi és koncentrációs terhelhetőségét. Állandóan harcolt a hangverseny-repertoár beszűkülése ellen, folyamatosan fedezett fel új vagy ritkán elhangzó műveket, melyek némelyikét ma, néhány évtized múltán jószerivel újra fel lehetne fedezni. Közel háromszáz hangversenyt vezényelt a Budapesti Kórus élén. Hazai kortársai közül megszólaltatta Bárdos Lajos, Borgulya András, Dávid Gyula, Farkas Ferenc, Harmat Artúr, Kadosa Pál, Kazacsay Tibor, Lajtha László, Ránki György, Sárai Tibor, Sárközy István, Sugár Rezső, Szabó Ferenc és Szelényi István oratorikus műveit. Ő mutatta be Magyarországon Honegger: Johanna a máglyán, valamint Orff: Carmina Burana és Catulli Carmina című alkotását, de dirigálta Barraud, Britterv Dallapiccola, Martin, Prokofjev, Sosztakovics és Walton kompozícióit is. A nagy barokk és klasszikus oratóriumok előadása mellett Forrai számára Kodály életműve volt a legfontosabb. A Budapesti Kórus évi egy-egy a cappella-hangversenyén mindig hódolt Kodály szellemének. És végül Liszt Ferenc... Aligha volt magyar művész, aki annyit tett Liszt zenéjéért, mint Forrai Miklós. A Krisztus-oratórium, a Misék mellett máig alig játszott műveket (Strassburgi harangok, Prométheusz-kantáta, Szent Kristóf-legenda, Zsoltárok) adott elő, és dirigált lemezre, melyekkel hat rangos, nemzetközi nagydíjat nyert. 1973-ban hatalmas harcok után végre újból életre kelthette a Liszt Társaságot, melynek 1991-ig látta el főtitkári tisztét. 47 éven át dolgozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanáraként, pedagógiai munkássága alkotói értékű. Kórusgyűjtemény-tankönyvei, az Öt évszázad kórusa és az Ezer év kórusa című alapművek fogalommá váltak a karénekesi köztudatban. Eleven emlékként él bennem Állami Hangversenyzenekar-i tagságom egyik első koncertje. 1969 júniusában a Károlyi kertben Forrai Miklós Haydn: Évszakok című oratóriumát dirigálta. Karakterábrázoló ereje felejthetetlen marad számomra. Számtalan közös fényképet őrzök, melyek a Budapesti Kórus évi közgyűlésein készültek, s mára ereklyévé váltak. Köszönettel tisztelettel búcsúzom Tanár Úrtól a Budapesti Kórus tagjai nevében is.

Antal Mátyás
a Budapesti Kórus karigazgatója